Jó dolog az újság. Mindenféle ember megfordul, megtalálható benne. Kár, hogy nem olvassák többen.

A gyászhíreket vastag keretbe teszik, az efféle gyászgondolatokat a lelkem keretezi gyászkeretbe.

ELSŐ TÖRTÉNET: Idézet a Magyar Szóból, megkérdezték az utca emberét megy-e szavazni. Jóska bácsi, a nyugdíjas magyar: „Már döntöttem, és kimegyek szavazni a májusi választásokon. A Đinđić-féle Demokrata Pártra fogok szavazni, ha ők fognak kormányozni, talán jobb lesz az életünk.”

Hétvégén voltam Horgoson. Nem járok sűrűn haza mostanában, ezért különösen jól esik, amikor egy egész hétvégét tölthetek otthon a szüleimmel, testvéremmel. A lányommal mentem, és időközben kiderült, hogy egy haverom is csatlakozik hozzánk. Közjegyzőként dolgozik, főként Csantavéren, mindig érdekes témázásaink vannak. Jó megfigyelő és szeret beszélni. Útközben már pödzögettük a témát. Később össze is jött egy kisebb társaság és hát politizálni is elkezdtünk. Említettem már, hogy elég apolitikus közegben mozgok. Szóba került a támogatói aláírásgyűjtés.

Elmúlt a nemzeti ünnepünk, soha nem látott számú és látogatottságú március 15-ei rendezvényünk volt. Pedig bennünket, délvidéki magyarokat a testvériség–egység ködös ígérete és a titói jólét élvezete igencsak megrontott nemzeti érzésünkben, s csak a 90-es évek brutális háborúi kényszerítettek a „Csipkerózsika” álmunkból való felébredésre. Nemzeti érzés tekintetében sajnos végig előttünk állt a többi határon túli magyar régió, azonban épp a legfrissebb társadalomtudományi kutatások mutatták azt ki, hogy jelenleg mi vagyunk a legbizakodóbb, nemzeti szempontból legerősebb identitású, határon kívül élő magyar nemzettest. Ez hihetetlen nagy dolog, s persze sok mindennel összefügg, de biztos, hogy része van benne a VMSZ politikai nyitásának, az MNT szakmai sikerének is.

Most azonban nem erről, hanem a Magyarország körül zajló nemzetközi politikai hullámokról kívánok írni.

Szabadka polgármestere március 15-e alkalmából köszöntötte magyar polgártársait. Köszönöm, de meglettem volna nélküle. Mert álságos, azt pedig kifejezetten nem bírom. A Demokrata Pártot, ezen belül pedig a szabadkai polgármestert tettei nem jogosítják fel arra, hogy nemzeti ünnepünkön üzenetet fogalmazzon meg. A multikulturalizmus demokrata fölfogása ez. Tetteiben, megnyilatkozásaiban megveti, elítéli, kiárusítja és ha lehet, beszippantja azt, ami magyar, majd ünnepnapon üzen. Ne üzenjen. Cselekedjen. Ne csak választások előtt, hanem hatalmi pozíciója betöltésének egész ideje alatt. És munkatársait is így válassza meg. Polgármesterként utasítsa vissza, ha munkatársai gyűlölködő, kirekesztő mondatokat mondanak ki a magyarokkal szemben. Ljubica Kiselički kijelentéseitől nem határolódott el, tőle magától nem vált meg. Az MNT-hez való viszonyulásával törvényt sértett. Nem kell tőle üzenet. És főleg nem ez a mondata: „ma pedig azt szeretnénk, ha Szabadka lakosságát ezen az ünnepen a közös európai jövő kötné össze”. Nem a vajdasági magyarság és nem a vajdasági magyar politikum miatt beszélünk még mindig jövő időben Európáról. A Demokrata Párt hatalmánál fogva megtehette volna, hogy az európai jövőről jelen időben beszélhessünk. A magyarság mindig az európai értékek mellett állt ki. A Demokrata Párttal ellentétben nem csak szólamokban, hanem tettekben is. Ne rajtunk kérje ezt számon, ne ránk utaljon. Magában, pártjában és a körülötte lévőkben keresse a hibát. A felelősséget. És vállalja azt.

Ma nagyon nehéz a tízparancsolat szerint, azaz keresztény hívőként élni. Becsapnak, sőt kinevetnek bennünket. Az igazi kihívás, megtartani a hitünket és erkölcsünket, amikor látjuk, hogy körülöttünk a bűnösök érvényesülnek.

Föltalálhatják-e ebben magukat a politikai vezetők? Nehezen. Egyetlen világviszonylatban is fontos vezetőre sem mondhatjuk rá: keresztény értékrend szerint tevékenykedik, példás hívő ember!

Ne legyünk szigorúak, ne állítsunk nagyobb elvárást politikusaink iránt, mint önmagunkkal szemben. Most jön az érdekese!

Régi próbálkozása a történetírásnak, hogy egyes népeket egy-egy alaptulajdonsággal ragadjon meg. Nagyon nehéz kérdés, hiszen akár egyetlen egy embert is szinte lehetetlen annyira leegyszerűsíteni, hogy teljes, sokszínű valóját egyetlen tulajdonságba sűrítsük. Ezen ellentmondások ellenére most mégis ezzel fogok próbálkozni, jelen esetben saját nemzetemmel, a magyarsággal kapcsolatban. Aktualitását adja a kérdésnek, hogy a március 15-ei ünnepségek lázában élünk, s ilyenkor mindig egy kicsit vissza- és egyben önmagunkba, a nemzeti közösségünkbe tekintünk.

Nagyon szimbolikusnak éreztem a jelenetet, itt vagyok a Đinđić téren, szedik szét az illetékesek, itt vannak a fejlődő világ eszközei egy karnyújtásnyira tőlem, mégsem juthatok hozzá semmihez.

Pár hónapja botránkoztunk meg egy haverommal Szabadkán a Đinđić-téren. Na nem a téren magán, azon már túl vagyunk. Beindítottak egy okostelefonos boltot. Először nem értettem, hogy mi a megbotránkozás tárgya, a haverom egyébként is szeret eleve megbotránkozva lenni, de aztán kifejtette: Nem elég, hogy nincs rendesen megoldva sok helyen a víz meg a fűtés meg ezer dolog a városban, nekünk pont ilyen smartkütyü boltok kellenek.
Nem álltunk neki vitázni, siettünk, mindenki a maga dolgára, de azóta belegondoltam jobban. Igaz, hogy tényleg vannak olyan részei a városnak, ahol az ivóvíz kérdése nincs megoldva, de azért az mégiscsak jó, hogy a kommunikáció újabb forradalmának eszközei itt vannak már. Egy intuitívebb, ugyanakkor mérföldekkel komplexebb, a hálózat világától elidegeníthetetlen kommunikációs eszköz mindenképp jó hatással lehet az emberre. Azóta nyílt még egy mobilkütyü bolt a korzón, szaporodnak most, mint a bankok. Én ennek végül is örülök, ha esetleg lenne bennük egy kis élet, mint itt, akkor azért az jobb lenne, mert így inkább csak a kirakat marad. Szóval nekem ezek a kommunikációs eszközök mindig is egy fejlődő világ szimbólumaként ragyogtak.

Ritkán szoktam nagyon ideges lenni, ám az emberi hülyeség az hirtelen vágja ki nálam a biztosítékot. Egyben gyarló is vagyok, mert magam keresem a bajt.

Mostanság akivel találkozom, megkérdezem, hogy melyik pártra szavaz majd? Most ennek van a szezonja, s nemsokára (szavazáskor) a fazonja. Mondanak válaszul ilyen, vagy olyan pártot, tudomásul veszem, a téma befejezve.

Egyetlen felelet azonban nagyon földühít: amikor azt mondják, hogy „nem is tudom, nyilván nem is megyek szavazni, mert mindenkivel olyan elégedetlen vagyok”…

Újabb fordulatot vett a Magyar Fordulat. Elképedve olvasom Ágoston András Hírlevelének újabb gyöngyszemét a napokban, amelyben arról számol be, hogy kisebbségi pártok koalíciója  alakul Szerbiában, az esedékes választásokra.

A temerini elefántcsonttornyában önkéntes száműzetésben élő és folyamatosan írogató VMDP-pártelnök, arra emlékeztet már levele elején hogy magának az együttműködésnek az ötlete nem új. Valóban, nem új, hiszen nem először fognak össze a vajdasági magyar törpepártok más kisebbségi (nem nemzeti közösségi, hanem kisebbségi! – írja Ágoston, (politikai) kisebbségi kompexusát valószínűleg így éli meg, nem csak emberként, pártként, hanem közösségileg is kisebbségként lefokozva önmagát) pártokkal, hogy a szerb államhoz fordulva kérjenek segítséget, támogatást a nemzeti tanácsok ellen. Ők úgy fogalmaznak, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítása és a tényleges politikai autonómia érdekében. Tevékenységüket  (magyarán: a folyamatos sárdobálást, bekiabálást, hátbatámadást, közlemények kiadását, szándékos félremagyarázást és árulást) ismerve  én meg úgy fogalmazok: valójában a Magyar Nemzeti Tanács és a tényleges, megvalósult magyar összefogás  ellen tesznek, pontosabban tennének meg mindent. Úgy, hogy közben Ágoston folyamatosan a Nemzeti Együttműködés Rendszerére hivatkozik! Ami az én olvasatomban annyit jelent, hogy a kárpát-medencei magyar közösségépítéssel és együttgondolkodással, párbeszéddel, közös fellépésekkel indokolja a Magyar Nemzeti Tanács, valamint a történelmi egyházaink és civil szervezeteink támogatását élvező Vajdasági Magyar Szövetség ellen irányuló támadássorozatot.

Felvetődhet egyesekben, hogy mit is keresnek a civilek egy párt választási kampányában? Hiszen a civilség egy (vegy)tiszta dolog, ami eleve kizárja a „csúf” politikához való kapcsolódást.

Nem értek egyet a fenti állítással. Ha nem élnénk kisebbségi társadalomban, hanem egy olyan országban, ahol valójában mi is az adott ország lakosságának a többségét alkotnánk, még lehet, hogy a fenti állítás igaz lenne. De nincs így, hiszen a valóság az, hogy délvidéki magyarokként Szerbiában élünk, s nap mint nap kénytelenek vagyunk megélni a kisebbségi sors minden nehézségét.

De mi is valójában a civil szféra alapfeladata? Többen úgy vallják, hogy legfontosabb funkciója a politikai szféra ellenőrzése. Ez több szempontból is problematikus, s nem elsősorban azért, mert civil szégyenlőséggel, lesütött szemmel állok hozzá e kérdéshez.

A címet a Demokrata Párt elnökétől, Boris Tadićtól kölcsönöztem. De mondhatnám úgy is, hogy az államfőtől. Idéztem. Ugyanis az ország tagjelölti státusának elnyerése alkalmából tartott DP-s ünnepségen  -  ami nem, egyáltalán nem volt a választási kampány része – Tadić beszédének ez volt a hangsúlyos része. Naš srpski način. Uzinat. Monda, sőt ordította a DP-elnök államfő.

Szép volt a hófödte udvar, utca, város. Közlekedni ugyan nehéz volt, ám minden tisztaságot és rendezettséget mutatott. A szép ellepte a csúnyát.

Most elolvadt a hó. Eddig tartott a szemfényvesztés. Látszik minden szemét az udvaromban, utcámban, városomban. Visszaköszönnek az úttestről a lyukak, a megcsonkult útszélek.

Jól esett ez a legalább ideig-óráig tartó hamis kép. Tudtam, hogy hamis, mégis elhihetőnek és örökösnek szerettem volna látni.

Ez jutott eszembe az előszeléből már érezhető választási kampányról. Magával ragad majd bennünket. Egy kicsit nyilván jól esik a szemfényvesztés. A hatalom igyekszik majd meggyőzni bennünket, hogy minden rendben van. (Az ellenzék szerint semmi sincs rendben.) A mézesmadzag nem a jelenről, hanem a jövőről szól. Arról bármit lehet mondani, ígérni.

Pár éve, amikor a barátaimmal Bécs utcáin sétáltunk, az volt a konklúziónk, hogy nem helyes az a kifejezés, hogy Szerbia Európába tart, hogy Szerbia valaha is olyan lesz, mint Bécs. Nem reális ez az elvárás. Ezek itt mások, ilyenek mi sosem leszünk.

Az országban az EU támogatottsága az utóbbi időben 50 százalék körül mozgott. Ez elég lehangoló. Nem lenne az, ha tudnám, hogy egy angol vagy svájci állampolgár szemszögéből nézhetnénk a dolgokat. Ismerőseim körében is egyre inkább téma az EU-ellenesség, vagyis inkább a függetlenség.

Tulajdonképpen az EU ellen politizáló pártok is a függetlenség mellett törnek lándzsát. A függetlenségen túl, régi kérdés már, hogy Szerbia kelet vagy nyugat felé veszi az irányt. Ha kell europeér polgárok vagyunk, ha kell, a nagy orosz testvér cimborái. Ez legtöbbször az éppen aktuális érdekek alapján dől el, ami gyorsan változik, így inkább egyfajta politikai táncra hasonlít mindez, mintsem hiteles politikai irányultságra. Az, hogy elnyertük a tagjelöltségi státuszt, sokan sokféleképp értékelik.

Furcsa az élet fintora, hogy soha sem írtam naplót, s most ismét blog-ot írok. Pedig ezt sem szoktam, a Facebook-on sem vagyok rajta, s mégis immár másodszor használom e hallatlan modern kommunikációs eszközt.

S mindezt nem is csak úgy, hanem egyértelműen a befolyásolás szándékával, hiszen ismételten egy választás kapcsán teszem ezt. Ami persze eleve relativizálja az itt leírt gondolatok objektivitását, de ennek ellenére mégsem tehetek másként.

Hiszen helyzet van, egyértelműen a közösségünk szempontjából fontos helyzet. Nem tehetek másként, százszor inkább annál, mint amiért két évvel ezelőtt szintén blog-ot írtam.

Gondolom mindenki, aki szavazhat, megpróbál valahogy hozzáállni a politikához. Szoktam néha kérdezgetni az embereket, hogy ki mi alapján szavaz vagy épp nem szavaz. Én ezt a ,,4 évente leadok egy voksot aztán minden megy tovább” dolgot kicsit elavultnak tartom. Reményeim szerint minden politika halad a gyakoribb párbeszéd felé, ezt a polgárok egyre fejletteb kommunikációs technológiai tudása idővel úgyis megköveteli. Szóval a politikai hozzáállás lehet sokféle.

 Még 2000-ben, amikor a DOS-ra szavaztam (akkor szavazhattam először) egy európai fővárost láttam magam előtt, működő mezőgazdaságot, stabil valutát, technológiai fejlődést. Én akkor egy vízióra szavaztam, a sok párt összefogására, hogy változzon végre valami. Nem egyedi eset az enyém, sokan mások is ugyanúgy víziókra szavaznak, hangzatos kijelentésekre, vidám arcokra, dizájnra. 

Február van még, két nap az utolsó téli hónapból. De az, hogy reggel, mikor a párom kinyitja az ablakot, madárcsicsergést hallok a kerti tujafákról, és az ágyban hunyorogni kell ébredezéskor, már a tavasz illúzióját hozza... (Igaz, ma reggel a napsütés elmaradt, de a madárcsicsergés nem, és az elmúlt napok ébredés-élményeiből a napsugarakat most is ideképzelem.) 

Szeretem február utolsó napjait.

Benne van az izgalom, a várakozás.

A tavasz kezdete egyet jelent márciussal, március 15-ével, az ünneppel.  

Számomra nem közhelyes, nem elavult a szó, és ami mögötte van. Kötődéseink. Egymáshoz, a múlthoz, erőfeszítéseinkhez, mindahhoz, ami a jelenben közösségként összetart bennünket. Kapaszkodó a mindennapokban a tény, hogy ahogyan a történelem során annyiszor, akárcsak 1848 tavaszán, most is van lendülete a jelennek, ami magával ragad.

A minap azt mondja a szomszédasszonyom, olvasta a Szabadkai Magyar Hírlapot és dühében a szemétbe dobta, mert még arra sem tartja érdemesnek, hogy begyújtson vele. Kérdezem tőle, mi bőszítette fel ennyire. Mondja, legszívesebben megrázná azokat a politikusokat, akik hülyének nézik többek között őt is. Kérdi, miféle ember és miféle magyar az, aki csak szidni, pocskondiázni tud mást, miközben semmit nem tesz le az asztalra, sőt keresztbe tesz, ha csak tud. És már sorolja is: miféle értékelése az az MNT munkájának a Liga vagy a DP-Humentis részéről, amely kizárólag kritizálja, mégpedig politikai szempontból a Tanácsot? Arról meg bölcsen hallgatnak, hogy ők például részt vettek-e a beiskolázási kampányban vagy az ösztöndíjprogram megvalósításában? Mondja: miféle dolog ezt nem megemlíteni? Hogy lehet egyoldalúan így kiragadni részleteket az egészből? Mi mellett és ki ellen nyilatkoznak?!   

„Mindannyiunknak törődnünk kell a jövővel, elvégre életünk hátralévő részét ott fogjuk eltölteni.” Charles Kettering

Sok ismerősöm - főként a fiatalabbak - alig tudnak valamit a jelenlegi politikai viszonyokról, pártokról. Sokan az összes VM kezdőbetűs szervezetet keverik. Néha úgy érzem, hogy a Svéd Kalózpárton kívül semmi sincs a horizontjukon. Sokak ideológiája, politikai irányultsága közelebb áll a Zeitgeist mozgalomhoz, mint bármelyik létező politikai erőhöz. Első tapasztalatuk az online játékok és torrentek tengerében is már az anonim szerveződésekhez kapcsolódik, de ha később meg is ismernek egy-egy pártot, akkor sem tudják követni a tevékenységüket. A szerbiai pártélet erre csak rátesz egy lapáttal, nehéz követni ki kihez tartozik, ki kinek a színeiben politizál. Azt meg sokaknak végképp nehéz elhinni, hogy Šešelj és Milošević pártja még mindig funkcionál és még rajtuk kívül van vagy 80 párt. Egyre több olyan embert ismerek, akiknek a politikai választás a nem választás.