Szép volt a hófödte udvar, utca, város. Közlekedni ugyan nehéz volt, ám minden tisztaságot és rendezettséget mutatott. A szép ellepte a csúnyát.

Most elolvadt a hó. Eddig tartott a szemfényvesztés. Látszik minden szemét az udvaromban, utcámban, városomban. Visszaköszönnek az úttestről a lyukak, a megcsonkult útszélek.

Jól esett ez a legalább ideig-óráig tartó hamis kép. Tudtam, hogy hamis, mégis elhihetőnek és örökösnek szerettem volna látni.

Ez jutott eszembe az előszeléből már érezhető választási kampányról. Magával ragad majd bennünket. Egy kicsit nyilván jól esik a szemfényvesztés. A hatalom igyekszik majd meggyőzni bennünket, hogy minden rendben van. (Az ellenzék szerint semmi sincs rendben.) A mézesmadzag nem a jelenről, hanem a jövőről szól. Arról bármit lehet mondani, ígérni.

Napjainkról nem lehet hazudni. Az emberek érzik, hogy mind rosszabbul élnek. Míg mások egyik napról a másikra gazdagodnak. Ezt nem lehet megmagyarázni, csupán ígérni, hogy májustól másként lesz. Akkor eddig miért nem volt másként?

Két hónapig most elvonják a figyelmünket a korrupcióról, a mind nagyobb munkanélküliségről, az ország mértéktelen eladósodásáról, a gazdasági tönkremenésről. A kampányban nem az igazat akarja a nép hallani, hanem ami kellemes a fülének. Ami mámorít, elkábít.

A választásokon nem a jó és a rossz csap össze, hanem pusztán a kevésbé rosszat választhatjuk. Már meghalt a remény, hogy bármely (uralkodó, vagy uralkodóvá váló) nagy szerbiai párt változást hoz. Mert nyilvánvalóan ők uralkodnak majd. Reménykedtünk, hogy a fájdalmas miloševići korszak után jönnek a Változások. Nem jöttek. A két (magát demokratának nevező) szerbiai nagy párt váltakozó hatalma inkább rontott, mintsem javított a gazdasági helyzeten. Menekültek a reform szónak még az „r” betűjétől is, mint ördög a szenteltvíztől. A miloševići korszakban jól beágyazott, minden átszövő korrupció immár a demokratikus táptalajban fejlesztette gyökereit. A legmagasabb államvezetéstől indult és haladt lefelé. Mindössze annak a néhány száz kiválasztottnak az érdekeit szolgálva, akik állami védelemmel gyanúsan szerzett vagyonukat gyarapították. Akiknek szabad volt elbocsátani a munkásaikat, nem fizetni a dolgozók egészségügyi biztosítását, kilopni a privatizáció örve alatt minden ellophatót, sőt: még az államtól is ellopták az adót! Tehette azt mindenki, aki állami védettséget élvezett. Minden rendszerben.

A korrupció legegyszerűbb ám nem túl komoly definíciója: az a lopás, amelyből engem kihagytak.

A szerbiai csúcspolitikusok hirtelen gazdagodni kezdtek, úgymond hihetetlenül jövedelmező üzleti vállalkozásokba kezdtek (állami pénzeket kiszippantva), nagynéniktől meg ki tudja kitől kapott örökségeknek nevezték a „kezdőtőkét”, meg a vállalkozásra valót. Ezen a helyzeten egyetlen szerb nagy párt sem kíván gyökeresen változtatni. A „védettek” továbbra is védettek lesznek, ezt le merem fogadni. Ők tartják markukban minden jelentősebb párt vezetését. Övék a sajtó. Övék a pénz. És most nem a szervezett alvilágról, hanem a még jobban szervezett nyakkendős mágnásokról beszélek. Akik óriási előnyjogokat élveznek, s mihelyt ezt veszélyeztetve látják – bemozdítják a megvásárolt politikusaikat, lapjaikban, tévéikben elindítják a lejárató hadműveleteket.

Hol vagyunk mi, vajdasági magyarok ebben a játszmában? Sehol. Ebben is kispályások vagyunk, ahogyan az az igazi kisebbségiekhez illik!

A nagy privatizációs játékok pályájára (ahol sokat lehetett lopni) nem is mertünk menni, meg oda sem engedtek bennünket. Szégyenlős apró privatizációs ügyleteknél sem mertünk szemtelenül kilopni mindent és az emberek százait utcára küldeni – mert lecsapott volna az Állam Bácsi. A kisebbségnek nem jár az állami védettség. Mert aki állami védettséget élvez – az mindent megtehet! A haja szála sem görbül meg!

A szerbiai adóhivatal újévi ajándékként nyilvánosságra hozta, hogy mely cégek és magánszemélyek tartoznak a legtöbb adóval. Akit részletesen érdekel, megtekintheti itt: http://www.poreskauprava.gov.rs/sr/index.jsp?page=saopstenja/saopstenje.jsp&sid=3351

Megdöbbentő adatok. Csupán a legtöbbel tartozó nagy cégek adó-adóssága 210 milliárd dinár (2 milliárd EUR), azaz annyi akár az országos költségvetés másfél éves hiánya! Nagyon sok adós csődbe ment, megszűnt – de hát miért nem hajtották be rajta az adót idejekorán, amíg lehetett? Mert védettséget élveztek. Bíróságit is. A legnagyobb szabadkai adós esetében a felügyelőség 7-8 bűnvádi följelentést tett – egyszer sem lett belőle bírósági ügy, benn maradt az ügyész fiókjába. Mert föntről úgy rendelkeztek.

Nagy csődbe ment bankok tíz milliárdokkal maradtak adósok. Mert nem volt szabad időben kérni tőlük az adót.

Az állami közvállalatok némelyikének is szabad adót nem fizetni. A Srbijašume erdőgazdálkodási közvállalat „amatőr” a maga 700 milliós tartozásával, hiszen a belgrádi tömegközlekedési közvállalat 1,6 milliárddal adós. (El tudom képzelni mit kapna a mi Subotica-transunk, ha nem fizetné az adót!)

A nagy adótartozók között egyetlen cég sincs, amelyet magyar ember vezetne, vagy magyar ember tulajdonában lenne. Tehát nem lophattunk az államtól. Ügyetlen népség…

A száz legadósabb magánvállalkozó között sem találok magyart.

A száz adóhátralékos magánszemély között van 2 magyar, de ezek egyikének is múltja alapján megkérdőjelezhető a magyarsága.

Hát így jártunk mi magyarok a szerbiai demokratikus hatalommal – nem szereztünk befolyásos támogatókat, hogy egy kicsit mi is lophassunk az államtól. Magunkra vessünk? Vagy inkább örüljünk neki!?