Jó dolog az újság. Mindenféle ember megfordul, megtalálható benne. Kár, hogy nem olvassák többen.

A gyászhíreket vastag keretbe teszik, az efféle gyászgondolatokat a lelkem keretezi gyászkeretbe.

ELSŐ TÖRTÉNET: Idézet a Magyar Szóból, megkérdezték az utca emberét megy-e szavazni. Jóska bácsi, a nyugdíjas magyar: „Már döntöttem, és kimegyek szavazni a májusi választásokon. A Đinđić-féle Demokrata Pártra fogok szavazni, ha ők fognak kormányozni, talán jobb lesz az életünk.”

Jóska bácsi szép kort megért, sokat tapasztalt ember. Néhány tényt nem tud, s a családjában nincs is aki megmondja neki. Például:

* Zoran Đinđić sajnos majd tíz éve halott. Vele együtt lassanként távozott pártjából a reform és távoztak azok az emberek, akik a hasznos változásokat akarták.

* Az elmúlt tizenkét évből nyolc évet Jóska bácsi kedvenc pártja kormányozta Szerbiát. Ez alatt csökkent az életszínvonal, néhány százezerrel nőtt a munkanélküliek száma és az ország eladósodása combosodott több milliárd Euróval. Nem vette volna észre, hogy a nyugdíjának az értéke csak az utóbbi négy esztendőben mennyit vesztett?

* Vajdasági emberként nem veszi zokon, hogy „kedvencei” és reménységei tartományunkat sok milliárd dinárral rövidítették (mondhatni: lopták) meg? Esetleg nem vette észre, hogy mely pártok harcoltak a vajdasági érdekekért és pénzekért?

Amúgy Jóska bácsi a magyarsági érdekvédelemre semmi szüksége, ugy-e? Nem kért magyarországi állampolgárságot, sem maga, sem bármely családtagja; unokái nem igényeltek magyarsági tanszertámogatást, netán ösztöndíjat a vajdasági magyar politikum közbenjárásával; megelégszik az olyan magyar oktatással, tájékoztatással, amelyet a DP biztosít, nem igényel többet, jobbat. Egészségére – ha így van!

MÁSODIK TÖRTÉNET: Idézet a Hét Napból, ahol az utca emberétől azt kérdezték, hogy hisz-e a változásokban? Klári néni tele van elégedetlenséggel és keserűséggel és természetesen kristálytisztán látja a megoldást, a saját „feladatát”: „Ez az élet már nem emberhez méltó élet. És mindezt a politikusainknak köszönhetjük. Nyolcvanéves koromra odáig jutottam, hogy nem veszek részt a szavazásokon. Győzzön a sok rossz közül a legnagyobbat hazudó, a legtöbbet ígérő!”

Most tessék figyelni! Jön a zárópoén: „Én már leéltem az életemet, nem bízok a változásokban, csak a fiatalokat sajnálom…”

Klári néni annyira sajnálja a fiatalokat, hogy még szavazni se megy el az érdekükben. Hogy esetleg nekik jobb lehessen. Családtagjai vélhetően magyarok, hát egy szavazattal sem járul hozzá valamelyik magyar lista erejéhez. Ennyit már tőle ne várjon el a családja, a magyarság.

HARMADIK TÖRTÉNET – az ENYÉM: Miért bosszant, sőt dühít engem, a listán nem levőt, a párton kívülit az, hogy ki kire szavaz, vagy nem szavaz?

Azért, mert engem is meglopnak!

Ha nem mennek el szavazni, akkor adtak egy szavazatnyi előnyt „a másik oldalnak”. Nem álltak a többi magyar mellé. Mellém sem.

Ha nem magyar pártlistára szavaznak – az én és minden vajdasági magyar kisebbségi érdekvédelmem lehetőségeit is csökkentik. Mert a kisebbségi sors összekötött, összefüggő – akár érezzük, akár nem.

Egy dolog szolgáljon vigaszul nekünk, akik zokon vesszük, hogy vajdasági magyar nemzettársaink így meglopnak bennünket: ők legalább négy évig nem szidhatják sem a honi országvezetést, sem a magyarsági érdekvédelmi hatákonyságát a VMSZ-nek, vagy más pártnak, a Magyar Nemzeti Tanácsnak, vagy bárki másnak. Sovány vigasz nekünk, az általuk gyengítetteknek.

Sóvárogva állapítom meg, hogy a vajdasági magyar ember nem is annyira tájékozott, okos és bölcs, mint amilyennek lefestjük, vagy látni szeretnénk. Talán gyakran nem is annyira magyar, mint amilyen magyaros a neve.