Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de bennem még mindig nem tisztult le május 6-a. Ha őszinte akarok lenni, márpedig az akarok, akkor be kell vallanom, hogy jó adag keserűség is van bennem. Persze, ha jobban belegondol az ember, és elemzi mindazt, ami a számok mögött van, jobb kedvre is derülhetne.

Elmúltam 35, kornak talán ez nem mondható egy normális országban, Szerbiában mégis elmondhatja magáról az ember, hogy megélt már ezt-azt, éppen ezért nem érhetik nagyobb meglepetések, csalódások. Úgy tűnik, ez sem igaz.

Először is, arra számítottam, sokkal többen mennek el szavazni. Nem így lett. Tíz emberből még hat sem vette a fáradtságot. Másodszor, azt hittem, aki elmegy szavazni, tudatosan teszi azt. Számomra úgy tűnik, nem így történt. Vagy valami egészen különleges logika vezérelte az embereket, amikor az egyik szavazólapon az egyik opció mellett döntöttek, a másikon egy másik mellett, a harmadikon  pedig egy harmadik mellett. Aztán azt is keserűen veszem tudomásul, hogy az eredmények lassan jöttek, jönnek. Mintha nem is a 21. században élnénk. A szavazatszedő bizottságok felkészületlenségéről, a kampánycsend tiszteletben nem tartásáról, a mobiltelefonokra folyamatosan érkező pártüzenetekről, a szándékos megtévesztésekről már nem is beszélek. Tovább>>

Láttam a facebookon egy galériát az áthúzott és összefirkált szavazócédulákról. Meg kell hagyni, vicces és ötletes megoldások is voltak. Mégis azon gondolkodtam, hogy tényleg valaki azt gondolja, hogy akkor tehet a legtöbbet ezért a társadalomért, ha joghurtal elfogyasztja a szavazócédulát? Tényleg nincs semmi jobb, amit kitalálhatna, amivel valamilyen mód tehetne a közösségért és ugyanakkor kifejezhetné az elégedetlenségét is a társadalom vezetőivel szemben?

Számomra izgalmas a választás, ha lehetne évente vagy még gyakrabban is leadnám a voksom. Volt alkalmam az utcán tüntetve követelni a jogaimat, tudom milyen az, amikor nincs más módja annak, hogy elérjük amit szeretnénk. Látom a fegyveres felkeléseket és az elégedetlen, ki tudja milyen sok irányból manipulált tömegeket. Nekem nem hiányzik ez. Megbecsülöm annak a lehetőségét, hogy szavazhatok. Megbecsülöm azt, hogy az országunk a demokrácia első lépcsőfokára lépett. Tudom, hogy nem mindenki gondolkodik és olvas a közvetlen demokráciáról, a referendumokról stb. Nemrégiben a nagy hírű Alvin Toffler amerikai közgazdász professzor Harmadik hullám című könyvében olvastam sok analógiát a szakaszos és a folyamatos demokráciai modellekről. Nem tudom megérteni, hogy lehet az, hogy sokan azt gondolják, hogy az áthúzott szavazócédulák előremozdíthatnak. Tovább>>

Megvolt a szavazás. Az eredménnyel egészen természetesen: mindenki elégedetlen. Mert ilyenek vagyunk: mindenből többet szeretnénk, mint amennyi jár nekünk.

Egyénileg elégedetlen vagyok, mert nem gondolkodott mindenki úgy, ahogyan én szerettem volna (és nem mindenki szavazott az én „kedvencemre”).

A pártok elégedetlenek, mert sokkal jobbaknak és népszerűbbeknek gondolták magukat, mintsem amilyenek.

Akik egészében látják a helyzetünket és jövőnket, azok tudják, hogy életjavító reformok az elkövetkező négy esztendőben nem lesznek.

Na, a régi végén máris kezdődik az új: minden párt elkezd úgy helyezkedni, hogy a legközelebbi választásokon jobb eredményt érjen el. Tehát a hatalmi pártok nem a javulást hozó (és gyakran fájdalmas) reformok útjára lépnek, hanem népszerűbbek és még népszerűbbek szeretnének lenni. A választási kampány alig ért véget, s máris kezdődik az új. Ez majdnem négy évig tart. Bármilyen: ki kell bírni. Addig lesz idő elemezgetni és értékelni. Esetleg változni is. Ha. Esetleg. Netán. Mert önmagunkat a legnehezebb meggyőzni. Pláne arról, hogy tökéletességünk közepette valamit esetleg másként kellett volna, vagy kellene tennünk… Tovább>>

Ki tudja miért, ezekben a napokban eszembe jutott gyermekkorom cirkusza. A társulat a közeli ápolatlan helyi labdarúgó pályán verte föl sátrát. A falu apraja-nagyja ment nézni a nagy mutatványt. A gyerekek édességet kaptak.

Nekem legjobban a két lábra álló és ügyesen táncoló ló tetszett. Olyan élethűen és ügyesen tette a dolgát.

Amikor hazamentem, ránéztem a mi izmos lovunkra, de hiába simogattam a szügyét, nem mutatott semmilyen mutatványt. Igásló volt a javából. Arra jó és semmi másra.

Azután a cirkusz elment. Ottmaradt a pályán a sok cigarettavég, papír, faforgács, meg mindenféle más szemét. Ott maradt a nagy üres, semmitmondó letaposott füves mezőség.

A csodák napjai elmúltak. Az igásló továbbra sem állt két lábra, ám izomból minden nap tette a dolgát. Nem is tudta, hogy ő dolgozik az úri lovak helyett, melyek huncutul két lábra tudnak állni. Tovább>>

Ahogy a kampány, úgy maga az újabb blogolási kísérletem is lassan a vége felé közeledik. Jelen írásom valójában már az utolsó a választásokig.

Az elmúlt hetekben nem igazi kampány-szövegeket írtam. Olyan témákat vetettem fel, amelyek már régóta bennem élnek, formálódnak, azonban soha sem volt időm arra, hogy papírra is vessem őket. Bízom benne, hogy nem voltak haszontalanok ezek a gondolatok, s talán Önnek is, kedves ismeretlen Olvasó, jelentettek valamit.

Utolsó írásomban már nem kívánok új témát nyitni, hiszen valójában nagyon egyszerű a felállás. Nem tudok ugyanis mást elképzelni és elfogadni, mint azt, hogy a többségi nyomással és a legtöbbször elkendőzött, de nagyon sokszor kendőzetlen negatív diszkriminációval szemben megvédjük magunkat. S tehetjük ezt sikeresen, válaszul a nemzeti alapú megkülönböztetésre, egyedül csak nemzeti alapon megszerveződve. Tovább>>

Még 2006-ban, amikor Újvidék korzóin gyakrabban sétálgattam, volt egy hatalmas lufireklám. Egy fejőstehén. Kicsit olyan Jokeres volt, így most visszagondolva :) Ez a fejőstehén ott repülgetett a város központjában, hogy Vajdaság nem fejőstehén! Akkor hevesen bólogattunk is, aztán mentünk tovább: koncertek, színház, mozi, egyetem, könyvtár, internet, munka... Úgy éreztem, hogy minden mennyire jó lesz majd. Jó érzés volt az egyetemi városban ténykedni, közel a Duna, tágas sétányok, szép part, ott a vár, az Exitek, bulik, sorolhatnám… Nagyon fel voltam dobódva a várostól. Kis csapatban küldtük az albérletet, nagyon jó társaság voltunk. Új volt nekem az egész, pezsgett az élet, mindig izgalmas az ismeretlen. Tavasz volt, sokat voltunk a parkokban, jólesett hogy többen úgy gondolják, több jár Vajdaságnak, közben elnyúltunk a füvön, a részletekkel nem foglalkoztunk. Tovább>>

Fáradság és fáradság között is van különbség, rúgom le végre a cipőmet pénteken késő este. Majdnem éjfél volt, mikor hazaértem. Fölpolcolom a lábam, csak háttérben, mintha nem is az enyém lenne, érzem, lüktet. Lassan aludni kéne, másnap is vár a munka, de nem jön szememre az álom. Más volt az a nap, mint a többi. Nem aznap éreztem először az életemben, hogy magyarnak lenni jó. Az elmúlt években számtalan közösségi rendezvényen, ünnepen lehettem jelen, nem csak Szabadkán, hanem Vajdaság szerte. Mindig egyszerre volt felemelő és szívet szorongató. Orbán Viktor vajdasági látogatása mégis különleges érzelmeket keltett. A vajdasági magyar közösség összetartozása mellett az egész magyarság együvé tartozását éltem meg, annyira közelről, egyértelműen, hogy egy egész életre való erőt, szellemi és lelki erőt adott. A fáradtság, amit a nap végére érzek, csak fizikai. További>>

Választási ügyekben jártas emberekkel beszélgetek. Azt mondják, hogy az idősebbek még elmennek szavazni, de a fiatalokkal van gond. Ők otthon maradnak. Észbontó. Az ő jövőjüket sokkal inkább befolyásolja minden szavazás, mintsem az öregekét. Ők még sokáig élnek.

Ha a fiatalok nem mennek szavazni, vagy könyörögni kell nekik, hogy a jövőjükért legalább ennyit tegyenek – akkor nagyon rosszul neveltük őket. Vagy rossz példát mutattunk nekik. Szülőként nagyon szégyellném magam, ha a gyermekem nem menne szavazni.

Megkockáztatom: a mai fiatalok tanultak, középiskolai, vagy egyetemi oklevelük van – de az életre nem neveltek. Nem kellően okosak. A családi és iskolai nevelés csődje. Nagyon elgondolkodtató. Az a fiatal, aki azt sem fogja föl, hogy szavazási jogával élnie kell – bizony az élet más területein is botladozik majd. Tovább>>

Ahogy közeledik május 6-a, egyre több mondat hoz ki a sodromból. Például Bilicki Zoltáné, Ada DP-s polgármesteréé és polgármesterjelöltjéé, aki azt találta mondani a számomra rettenetesen kifordítottan értelmezett európai értékeket valló dépések helyi programjának (?) bemutatóján, hogy ő vajdasági magyar (mert ezt fontos hangsúlyozni, pártfeladat), ugyanakkor uniós állampolgár  szeretne lenni. Nagyszerű, gondoltam magamban, ki tartotta vissza, hogy igényelje a magyar állampolgárságot. Vagy dépésként van határa a magyarság vállalásának? Vagy ha van magyar állampolgársága, akkor miért nem tartja magát EU-s állampolgárnak? Lehet, hogy nem DP-kompatibilis? Persze, az is lehet, hogy országos szinten gondolta. Akkor forduljon bizalommal pártja belgrádi központjához, és kérje számon. Elvégre volt alkalmuk, megbízatásuk, hatalmuk, ígéretük erre vonatkozóan. Tovább>>

Megdöbbentem! Azt olvastam az újságban, hogy Szerbiában két millió párttag van! A felnőtt lakosság egy harmada. (A pártoknak nem annyira tagságra, mint inkább szavazókravan szükségük.)

Normális országokban legfeljebb a polgárok 3 százaléka lép be valamelyik pártba. Nálunk 33. Ennyire beszerelmesedtek volna választott kedvenc pártjuk eszméibe, vagy programjába? Aligha, mert akkor elég lenne egyetlen szerb pártba belépniük. Határozott, számonkérhető programja egy pártnak sincs. (Ha volna sem kérné senki számon.) Minden nagy párt jellemzője: ígérjünk nagyot, s utána majd lesz valahogy. Általában sehogy. Ígérnek évi százezer munkahelyet, miközben ugyanekkor kétszázezren maradnak állás nélkül. Ez a fő ideológiai vonal.

Egyik szerbiai párt sem gondolja, hogy fantasztikus eszmei céljaiért lép be valaki hozzájuk (tisztelet a kevés kivételnek). Érdek-párttagok ezek. Abban reménykednek, hogy a pártkönyvecske alapján kapnak munkát. Eddig így volt. Eddig ez volt a gyakorlat. Most sem lesz másként. Amíg a nem munkán, teljesítményen, hanem a párttagságokon alapuló léggömb szét nem pukkan. Az sincs messze. Minden párt amint hatalomra kerül (bármilyen szinten), igyekszik legalább néhány tucat tagját „benyomni” valahova. Kitalált és fölösleges közszolgálati munkahelyre, közvállalatba, vagy legalább (kisebb-nagyobb tiszteletdíjért) valamely közvállalat igazgató bizottságába. A nagyon szorgalmas és ésszerű állatvilágban, a méheknél ezeket heréknek nevezik. Csak ott a herék nem maradnak fönn olyan sokáig, mint nálunk a pártmunkahelyeket betöltők.

Politikai zsargonban úgy mondják: „A pártnak táplálkoznia kell.” Mindenáron és szükségtelen munkahelyekkel – amit a nép fizet, amíg bírja. Tovább>>

Elvira tegnap arra ébredt, hogy kirabolták a kamráját. Se szerszámok, se bicikli. A tolvajok felvágták a drótkerítést, látszik a kerékpárnyom. Lefizetésre vette nem oly rég, a törlesztőrészlet maradt, a bicikli nem. Elment a helyi közösségbe, mert a tévében azt hallotta, hogy ott be lehet jelenteni az ilyen és hasonló dolgokat, éppen senkit nem talált, mert állami ünnep volt. Hazament, hívta a rendőrséget. Közben a szomszédok is összefutottak, nézték a kerítést, sopánkodtak, szidták a tolvajokat, a rendőröket, az országot. De ezen kívül semmi nem történt.

Elvira közben elment a közeli kisboltba, kenyérért, tejért meg kávéért. A kisbolt dolgozott, mert a  tulajt nem érdekelte, hogy állami ünnep van. Kétszáz dinár volt Elviránál, ennyi maradt a tavalyi novemberi tizennégyezer dináros fizetéséből, amit április elején kapott meg. A kisboltban dolgozó fiatal lány, aki több mint két hónapja szintén nem kapott fizetést, elővette a kockás füzetet, és beírta, hogy Elvira adós maradt 14 dinárral. Kis összeg. Akárcsak Elvira és a boltos lány fizetése. A lopásé is az, tizenötezer dinár alatti. Tovább>>

Nagyon érdekes két előadást hallgattam meg az elmúlt napokban. Az előadók foglalkozásukra és habitusukra nézve látszólag két külön világot jelentenek (az egyikük politológiát oktató egyetemi tanár, a másik pedig ferences rendi szerzetes), mégis nagyon sok minden összeköti őket. Mindkettő székely ember, s ez eleve megadja azt az ősi erőt és optimizmust, ami a székelyekre jellemző. Mindketten azonban messzire kerültek a szülőföldjüket jelentő székely tömbtől, s a távoli magyar szórványokba kerültek el. A közös azonban a gondolkodásukban az, hogy mindketten az élet szép voltát hangsúlyozzák, erőteljes pozitív életszemlélet jellemzi őket.

Bodó Barna Temesváron élő egyetemi tanár, a szórvány-magyarság egyik legjobb ismerője, a MÁÉRT friss szórvány-stratégiájának a készítője. Szinte forradalmi szemlélet-változásért kiált a szórvánnyal kapcsolatban. A szórvány-magyarságot általában ugyanis az elmúlással és a fogyással írják le, egyfajta rezignált, melankolikus hangon az állandó visszaszorulást sírják el vele kapcsolatban. Bodó Barna szerint a szórvány nem egy halálraítélt, akire csak még fel kell adni az utolsó kenetet, hanem a szórvány a magyarság széle ugyan, de az a terület, ahol a nemzetünk egy másik nemzet határával érintkezik, s egy erős interakció zajlik le a két nemzet között. A szórványnak épp emiatt olyan értékei vannak, amellyel csak itt rendelkezik a magyarság, s ezeket az értékeket fel kell tárnunk, büszkén kell rájuk tekintenünk. Tovább>>

Én a tömegközlekedés elkötelezettje vagyok. Ha csak tehetem, akkor mindent a kombi/busz/vonat/villamos/metro halmazon belül oldok meg. Leginkább biciklivel közlekedek, autózni direkt nem szeretek. Régóta tervezek már erről a témáról írni, de most hirtelen annyi sztori jött össze, hogy úgy érzem, ha tovább várok, akkor már egy kisebb sorozatot kellene, hogy indítsak. Időrendben visszafelé haladok.

A kellemetlen városi járatok

Pár napja amikora városi busszal indultam haza, rögtön bosszankodva szálltam fel, mert a busz nem tudott rendesen beállni pár hanyagul leparkolt autó miatt. Ami kezdett kiakasztani, hogy a következő megálló is tele volt már. Kocsikkal persze. Eszembe is jutott, hogy bosszankodtam, amikor Bálint blogjában olvastam a parkolással kapcsolatban, hogy mennyire kétszínű dolgok is történnek. Láttam is már sokszor, hogy a buszmegálló tele van kocsikkal, a szomszéd nyugis utcában meg épp a pók járőrözik, Na mindegy, úgy érzem, hogy ebbe a kettős mércébe már beleszoktak/fásultak az emberek, de a mai esemény azért csak rátolt erre még egy lapáttal, Egy fickó állt a kocsija előtt, de úgy, hogy nem tudtak leszállni tőle az emberek! Páran be is szóltak neki, de egy szigorú tekintettel elintézte őket az emberünk, miközben a pólóját tömködte be a nadrágjába. Tovább>>

Az utcánkban alig 30 ház van. A szemetet minden pénteken szállítja el a köztisztasági vállalat. Napokon át unalmasig ismételte minden helyi rádió és tévé, írta minden újság, hogy ezen a pénteken (mivel a pravoszláv nagypéntek állami ünnep), kivételesen nem szállítjákel a szemetet.

Csütörtökön este jó néhány ház elő kirakták a szemetet.

Ebből egyértelműen látszott, hogy kik azok, akik semmilyen helyi és regionális sajtót nem olvasnak, rádiós és tévés híradókat nem „fogyasztanak”. Meglehetősen sokan vannak.

Ezek lesznek a jól tájékozott választók, akik majd mennek szavazni. Vagy inkább nem. Ha már a saját ügyükben ennyire tájékozatlanok, miért lennének informáltabbak a közügyekben? Tovább>>

Meggyőződésem, hogy ezekben a hetekben (máskor is, de most különösen) minden kimondott, leírt mondatnak súlya van. Meggyőződésem, hogy minden magyar ember által kimondott, leírt mondatnak külön súlya van. A magyar médiában kimondott, leírt mondatoknak is. Sőt, különösképpen azoknak.

Én minden napomat azzal kezdem, hogy átnézem az itthoni sajtót,  és nem csak azért, hogy az elmúlt nap esemélyeiről tájékozódjam. Érdekel, hogy kinek mi a véleménye, ki hogyan tekint a körülöttönk lévő, történő dolgokra. És azt látom, hogy egyesek olyan mondatokat fogalmaznak meg, amelyeknek a következményeivel lehet, hogy nincsenek tisztában,  de ez nem mentesít senkit a felelősségtől, a kimondott, leírt mondatok súlyától.

Nem hiszem, hogy meggyőződéssel, megfontoltan le lehet írni azt a magyar mondatot, miszerint május 6-án csak szavazunk, nem pedig választunk. Nem lehet olyan mondatot leírni, amely azt üzeni, hogy nincsenek távlatok, nincs remény, hogy minden ígéret megalapozatlan, hogy mindenki elfásult. Tovább>>

Sokféleképp lehet anekdotázni. Precízen, katonásan, ízesen, színesen, kiszínezetten... Én imádom a dokufilmeket, képes vagyok végignézni 3-at egymás után, amikor az időm engedi. Úgy vagyok vele, ha film, akkor legyen dokumentum vagy fantázia. Ha dokumentum, akkor legyen pontos, ha fantázia akkor legyen végképp fantázia, valahol a Gyűrűk Ura - Star Wars szakaszon. Az anekdotázásban szeretem a pontosságot, ha valaki a vonalakon túl színez, azt már nem. Azért írom ezt, hogy az olvasó tisztában legyen vele, ezt a történetet is úgy festem, hogy a vonalakon belül maradok.

Az utóbbi időben a tarlóégetések, a szárazság és elképzelhetően a felelőtlen gyújtogatások következtében jónéhány tűzeset tetemes kárt okozott több gazdaságban is. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor egy feltehetően gyerekes hülyeség miatt az egész évi takarmány odavész. Horgoson több kritikus eset is volt. Tovább>>

Az autonómia szó az elmúlt két évtized kisebbségi politizálásában már rengetegszer elhangzott, szinte ez lett közgondolkodásunk alfája és omegája. Sajnos oly sokszor lett használva, s oly kevéssé lett világosan elmagyarázva, hogy az egyszerű emberek életében elhasználódott e fogalom. Nem igazán értették meg, s már nem is igazán hisznek benne.

Pedig valóban fontos dologról van szó. Hozzám a magyar kifejezés, az önrendelkezés szó áll közelebb, hisz ez mindent magában foglal: egy olyan lehetőséget, hogy mi, délvidéki magyarok döntünk minél több területen a sorsunkról.

Általában az autonómia egy jogi kategória, ami azt jelenti, hogy egy politikai döntés eredményeként az adott állam egy jogszabállyal bizonyos jogokat biztosít valamelyik nemzeti kisebbségének. Az adott törvény jelenti azt a garanciát, amely biztosítja az állam által az adott kisebbségnek a saját élete bizonyos területén átengedett jogosítványok használatát. Tovább>>

Nem szép dolog az irigység. Mégis kezdek civilként irigykedni a pártpolitikusokra. Őket szereti a nép, a tömeg – bennünket meg nem. Amikor egy pártpolitikus megy valahova, akkor legalább száz ember összejön. Amikor civil rendezvény van: irodalmi est, előadás, vagy hasonló, akkor jó esetben harmincan jönnek össze.

A rendezvényeket a sajtó ugyanúgy hirdeti meg.

Vajdasági magyar sajtónkban saaaaaaaaaajnos a politikus szava százszor annyit ér, mint a civil szó. A Vajdasági Magyar Szövetség 5 körzetben párbeszédre hívta a civil szervezetek vezetőit. Bemutatta a választási programjavaslatát, s kérte a civilek javaslatait. Ezeken a rendezvényeken részt vett körülbelül 300 civil szervezet. Mindenütt mondtak valamit, tehát nyilván okos dolgokat is. Mi jelent meg a sajtónkban (kivétel nélkül)? Csupán az, amit a pártpolitikusok mondtak! Névvel, s jobbára azonos tartalommal. A sajtónk szerint (tisztelet a kivételnek, mert azért volt ilyen) a civileknek sem nevük, sem gondolatuk nem volt. Tovább>>

„Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek, de mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.”

Sűrűn téma a társaságomban az, hogy hol hogyan tartják be a törvényeket. A szürkegazdaság, a munkások be nem jelentése, a svercelés ez mind valahogy általánosan elfogadott. Egyszerűen így nőttünk fel. Törvényesség határain táncolva, háborús állapotok közepette. Egyszer egy haverommal kiszámoltuk pontosan, hogy a 4 gimnáziumi évből a mi generációnk 3,2-t járt. Hosszú sztrájkok, nagy hidegek, hangos bombák... Tovább>>

Mi, kisebbségben élő magyarok, folyamatosan a kisebbségi létből fakadó állandó nehézségekről, diszkriminációról, elnyomatásról beszélünk. Pedig nem lehet egyenlőségjelet tenni az összes délvidéki magyar helyzete között sem. Hiszen a tömb-magyar területeken még mindig nem érvényesül teljes szélességében a fenti negatív állapot, a lokális többségünkre támaszkodva még nagyon sok mindent ki tudunk védeni, meg tudunk még teremteni „egy kis magyar világot”. Tovább>>

Az elmúlt napok egyes politikai megnyilvánulásai kapcsán azt jut eszembe, hogy mindennek van határa, még akkor is ha kampány van. Meggyőződésem, hogy kampányban is léteznie kellene egy elvi minimumnak, ami alá nem süllyed politikus, főleg ha magyar. Keserűen tapasztalom, hogy ilyen minimum nem létezik, egyesek valóban mindenre képesek. Pénzért, hatalomért, pozícióért? Elismerésért? Meggyőződésből? Bármelyik is legyen döntő a felsoroltak közül, léteznie kell egy határnak, amit az ember nem lép át.

Számomra megálljt parancsoló alapelv, axioma, hogy magyar vagyok. Magyar vagyok itt, Vajdaságban, Szerbiában, a Kárpát-medencében, Európában. Minden ebből fakad, minden innen indul ki és ide tér vissza. Személyiségem, cselekedeteim, kimondott mondataim, vállalásaim, lemondásaim alapja az, hogy magyar vagyok. Teljesen természetesen. Ahogyan fizikai valóm életben tartásához levegőre, élelemre és vízre van szükségem, ugyanúgy szellemi, lelki és erkölcsi valóm, lényegem meghatározója a magyarságom. Nincs ebben semmi kizárólagosság. Mivel ilyen vagyok, ez vagyok, becsülök minden embert, akinek nemzeti hovatartozása meghatározó, alapérték, ami feltételezi, hogy mentes a kizárólagosságtól, a gyűlölettől. Tovább>>

Az újvidéki Vajdasági Klub (igen laza) civil szerveződés április elsejére (kinek Virágvasárnap, kinek csupán a tréfálkozók napja) összehívta a IV. Vajdasági Konvenciót elfogadó és támogató civileket és pártokat. Nagyjából két évenként alkotnak egy-egy dokumentumot, amelynek lényege: Vajdaság kapjon (nagyobb) önállóságot.

A most elfogadott konvenció (nem is tudom minek nevezzem magyarul: megállapodás, egyezmény) azt javasolja és kéri, hogy Vajdaság kapjon törvényhozói és hatalmi jogköröket, rendelkezzen az itt megvalósított pénz nagy részével, fejlődjön saját belátása szerint és legyen saját adóbevétele. Történjen mindez Szerbia keretein belül, ám úgy, hogy Szerbia Szövetségi Köztársaság lesz, amelyet két egyenrangú és önálló köztársaság alkotná: Szerbia és Vajdaság. Tovább>>

Kisiskolás koromban a kedvenc könyvem a Mi micsoda albumsorozat volt. Akkoriban bármilyen versenyre is mentünk, az első három hely mindig hozott egy Mi micsoda albumot. Matekon az Idő-t, magyaron a Hidak-at és a Barlangok-at, fizikán pedig a Nap-ot és az Energia című albumot gyűjtöttem be. Az első hely egyszer fizikán a Modern fizika album volt. Persze arra pályáztam, csak nem sikerült. Ami jó volt, hogy az osztálytársam/haverom kapta meg, úgyhogy tudtuk cserélgetni. Tovább>>

Az elmúlt, lassan már száz évnyi kisebbségi magyar léthelyzet folyamatosan a többségi nyomásról, a finomabb vagy erőszakosabb beolvasztási kísérletekről szólt. Kétségkívül a legkegyetlenebb e téren az 1944-es partizán megtorlás volt, amely mélyen beleivódott népünk kollektív emlékezetébe. Bár 1990 előtt nekünk, utódoknak apáink soha sem beszéltek erről, mégis benne volt mindig is a gyász, a megtört lélek jele a szemükben.

A sors fintoraként az új kommunista rendszer már 1945-ben a magyarságnak is felajánlotta az új diktatórikus rendbe való beintegrálódás lehetőségét, amit Titóék a testvériség – egység jelszavával hirdettek meg. S a délvidéki magyarság, lassan ugyan, de élt is ezzel a lehetőséggel, hiszen a túlélési ösztön ezt súgta neki, benne volt a népben az évezredes megmaradás titkos szabálya.

Este nyolc óra körül kerékpározok haza. Bevallom, nem a legszabályosabban közlekedem, sőt egyáltalán nem, amikor a szabadkaiak körében csak „ a Borovo utcájaként” emlegetett útvonalat választva a sétány szélén karikázok. Merthogy ez egyirányú utca, elméletileg ezen keresztül nem lehet kijutni a városközpontból. Gyakorlatilag vagy körbebiciklizem a fél várost, hogy szabályosan hazajussak vagy szabálytalankodom. Vagy tolom a kerékpárt negyed órát, de ezt rögtön elvetettem. De igazából nem ez a lényeg – bár megérne egy mesét maga a szabadkai közlekedés is. Szóval biciklizek haza a sétány szélén, teljesen szabálytalanul. Jól esik az este sötétje, a tavasz illata, meg hogy hazafelé tartok. A következő pillanatban azonban majdnem frászt kapok. Közvetlenül mellettem, a sétány betonkockái közül, a földből előtör egy félember, egy törpe, a feje körülbelül a térdemnél, ahogy tekerem a pedált. Fékezek, megállok. Nézek. Nézem a szobrot. Merthogy az, nem félember, nem törpe menekül a föld alól. Megemésztem a látványt, és biciklizek tovább haza, néhány perc múlva már teljesen szabályosan. Közben eszembe jut, hogy napközben hallottam, szobrot avatott a fél városvezetőség, mert hogy egyrészt kampány van, másrészt ötven éves a Vízművek. Szóval ezt a szobrot láttam.