Este nyolc óra körül kerékpározok haza. Bevallom, nem a legszabályosabban közlekedem, sőt egyáltalán nem, amikor a szabadkaiak körében csak „ a Borovo utcájaként” emlegetett útvonalat választva a sétány szélén karikázok. Merthogy ez egyirányú utca, elméletileg ezen keresztül nem lehet kijutni a városközpontból. Gyakorlatilag vagy körbebiciklizem a fél várost, hogy szabályosan hazajussak vagy szabálytalankodom. Vagy tolom a kerékpárt negyed órát, de ezt rögtön elvetettem. De igazából nem ez a lényeg – bár megérne egy mesét maga a szabadkai közlekedés is. Szóval biciklizek haza a sétány szélén, teljesen szabálytalanul. Jól esik az este sötétje, a tavasz illata, meg hogy hazafelé tartok. A következő pillanatban azonban majdnem frászt kapok. Közvetlenül mellettem, a sétány betonkockái közül, a földből előtör egy félember, egy törpe, a feje körülbelül a térdemnél, ahogy tekerem a pedált. Fékezek, megállok. Nézek. Nézem a szobrot. Merthogy az, nem félember, nem törpe menekül a föld alól. Megemésztem a látványt, és biciklizek tovább haza, néhány perc múlva már teljesen szabályosan. Közben eszembe jut, hogy napközben hallottam, szobrot avatott a fél városvezetőség, mert hogy egyrészt kampány van, másrészt ötven éves a Vízművek. Szóval ezt a szobrot láttam.
Otthon, amikor már mindenki elcsendesedik, olvasom a neten, hogy a munkások előtt tisztelegve ajándékozta meg a szoborral a várost a Vízművek. Erről az jut eszembe, hogy a munkások előtt tisztelegni ily módon felettébb kétszínű, amikor annyi a munkanélküli ebben a városban, amennyi, és amikor a városvezetőség és a szintén demokrata államvezetés annyit sem törődik a semmiből vagy szinte semmiből élőkkel, mint én azzal, hogy szabályosan közlekedem-e vagy sem. Mert ha igazán törődne, az az intézkedésein is látható, sőt érezhető lenne, nem csak a politikusi megnyilatkozásaikban. Aztán másrészt erről az is eszembe jut, hogy a Vízművek inkább azzal foglalkozna, tekintélyes évforduló ide vagy oda, sőt annál inkább és a 21. századra való külön tekintettel, hogy Szabadka minden térségében legyen ivóvíz és kanalizáció. Az aknából előbukkanó vízvezetékszerelő kéztartását szemlélve pedig az jut eszembe, hogy a munkás vagy segítségért könyörög, hogy húzzák ki abból a gödörből (majdnem mást írtam), amibe került, pontosabban amibe belekényszerítették, vagy pedig a kommunista-szocialista munkásideál emlékét eleveníti fel. Mindkettőben van ráció, ha a mai Szabadkát nézem.
Aztán ma olvasom a Magyar Szóban, hogy Petar Balažević, a vállalat igazgatóhelyettese úgy fogalmazott az ünnepségen, hogy a városban sok jelentős és csodálatos épület van, melyeknek megálmodói ismertek, de a vízellátást nem jelöli meg semmi. Erről eszembe jut, hogy néz ki Szabadka, mivé züllesztették le ezeket a csodálatos épületeket. Zenede, Gimnázium – most hirtelen ez a kettő miatt szorul össze a szívem, és rögtön utána a többiért is fáj. És rögtön erről az is eszembe jut, hogy a Demokrata Párt, pontosabban a Boris Tadić által vezetett pártkoalíció pénteki kampánynyitóján azok, akik így lezüllesztették Szabadkát, azt ígérték, sőt megesküdtek rá, hogy visszaadják a város régi fényét. Ha nem vették volna el, nem is kellene visszaadni. De ők vették el, módszeresen, szándékosan, koszfészekké, romhalmazzá züllesztve a mi gyönyörű Szabadkánkat.
Erről meg Wass Albert jut eszembe, a mondata, „Adjátok vissza a hegyeimet”. Adjátok vissza Szabadkánkat. Rájövök, kicsit sántít ez. Egyrészt, mert nem kapták meg soha, hanem elvették, elrabolták és kisajátították, amikor a VMSZ-t kivonulásra kényszerítették, azáltal, hogy olyan helyzetet teremtettek. Másrészt azért, mert Szabadkát csak mi vehetjük vissza, teljesen egyszerű módon, május 6-án, amikor szavazunk. Szabadkát (is) mi magunk szerezhetjük vissza.
Nincs miért hinni az ő ígéreteiknek. Ugyanazokat az embereket indítják, kiemelt helyen, akik módszeresen tönkretették a várost, fizikailag, lelkileg, szellemileg, szellemiségében. Minden tekintetben romboló, megosztó politikájukkal.
Szabadka a miénk. Mindenkié, aki polgári, európai értékeket vall, nem csak szavakban, hanem tettekben is, kiállásban, értékekben. Május 6-a ezért kiemelten fontos, nekünk, szabadkaiaknak.
