Az elmúlt, lassan már száz évnyi kisebbségi magyar léthelyzet folyamatosan a többségi nyomásról, a finomabb vagy erőszakosabb beolvasztási kísérletekről szólt. Kétségkívül a legkegyetlenebb e téren az 1944-es partizán megtorlás volt, amely mélyen beleivódott népünk kollektív emlékezetébe. Bár 1990 előtt nekünk, utódoknak apáink soha sem beszéltek erről, mégis benne volt mindig is a gyász, a megtört lélek jele a szemükben.
A sors fintoraként az új kommunista rendszer már 1945-ben a magyarságnak is felajánlotta az új diktatórikus rendbe való beintegrálódás lehetőségét, amit Titóék a testvériség – egység jelszavával hirdettek meg. S a délvidéki magyarság, lassan ugyan, de élt is ezzel a lehetőséggel, hiszen a túlélési ösztön ezt súgta neki, benne volt a népben az évezredes megmaradás titkos szabálya.
Maga a titói kommunizmus egy baloldali irányzat volt, s egyformán küzdött minden fajta nacionalizmus ellen. S tette ezt sikeresen, hiszen 1944-ben nem csak a magyarság, hanem az összes többi jugoszláviai nemzet hagyományos elitjét is szinte teljesen kiirtotta. A rendszer ilyen szempontból egy idő után némi megnyugvást is hozott a magyarságnak (persze, ha betartották a diktatúra soha át nem léphető íratlan szabályait), hiszen megvédte őt a szerbség korábbi hatalmi gőgjétől, elnyomási attitűdjétől. Voltak magyar iskolák, művelődési egyesületek, a közigazgatásban magyar nyelvű tisztségviselők, rendőrök. A rendszer összességében betartotta a nemzetiségi kvótát, s gyorsan felszámolta az esetleges nemzeti alapú kilengéseket is.
Már az 1970-es évek elején az országban felszínre törtek a rendszer által csak időlegesen elfojtott nemzeti gondolatok, s Tito halála után már megállíthatatlan volt a folyamat. Milošević pedig már nyíltan a nacionalista kártyát vette elő, s az 1990-es években újra lángba borította a balkáni térséget. A polgárháború, a népirtás, a menekültek ezrei miatt a térségben, s így Szerbiában is hihetetlen mértékben megerősödött a nacionalizmus, s a testvériség – egység jelszava alatt évtizedekig elaltatott magyarság is kénytelen volt fájdalmasan és hirtelen felébredni, s a nacionalista hullámokkal szemben szintén nemzeti alapon tömörülni, szervezkedni.
De 2000-ben Milošević megbukott, s mindenki a diktatúra megdőléséről, egy új, szabad társadalomról beszélt. A társadalmi folyamatok azonban nem ilyen könnyen fordíthatóak vissza, a nacionalizálódott, korrumpálódott és kriminalizálódott szerb társadalom természetesen nem változott meg egyik pillanatról a másikra.
S most sincs másképp. A szerb társadalom ma is nemzeti alapon szerveződik, az összes szerb párt keményebb vagy finomabb módon ugyan, de a szerb nemzeti gondolatot állítja gondolkodásának és tevékenységének a középpontjába.
Nincs is ezzel semmi gond, ez egy természetes folyamat. A probléma számunkra akkor kezdődött el, amikor a szerb nemzeti pártok liberális / centrum szárnya a nemzeti kisebbségek irányába is nyitni kezdett (ez elsősorban a Demokrata Pártot jellemezte). Tette ezt azért, hogy a szerb konzervatív / radikális szárny fölé kerüljön, s eszközül használta fel ehhez a nemzeti kisebbségekbe, s így a magyarságba is mélyen beivódott testvériség – egység jelszavának a felmelegítését (persze nem szó szerint e kifejezéssel élt, hanem a modernebb tolerancia, multikulturalizmus szavakat használta).
Sajnos erre a magyarság közül is nagyon sokan nyitottak voltak. Az egyéni érvényesülés reményében magyar „zászlótartókat” mindig is könnyű e szerepre találni, de a legnagyobb gond az, hogy az egyszerű magyar emberek sem utasították el ezeket a személyeket automatikusan, hanem e gondolat, akár egy vírus, egyre jobban terjedt közöttük. S tehette ezt a korábbi testvériség – egység jelszava iránti nosztalgia, a vegyes házasságok még mindig meglévő magas (kb. ¼-es) aránya miatt.
A probléma ezzel a jelenséggel csak az, hogy a Demokrata Párt a titói JKSZ-szel szemben már nem egy baloldali, a nemzeti eszmét elutasító párt, hanem egy erősen szerb nemzeti alapon álló politikai tömörülés. Jellemző, hogy a titói rendszerrel szemben az elmúlt 12 évben továbbra sem szűntek meg a magyar verések, a folyamatos atrocitások, nem oldotta meg a közigazgatásban a kisebbségek arányos képviseletét, az egyenlő érvényesülési lehetőséget. Mert a rendszer nem is igazán akarja e problémákat megoldani, mert nem ez a célja, s nem is érdeke ezek megoldása.
Bármennyire is szeretnénk mi egy békés, kiegyensúlyozott országban élni, a viszonyokat elsősorban a többség határozza meg. S mindaddig, amíg a többség erősen nemzeti alapon szerveződik, folyamatosan diszkriminál bennünket, mi sem csinálhatunk mást, mint összezárjuk a sorainkat, a belső demokrácia megteremtése mellett kőkeményen összetartunk, s küzdünk, hogy megőrizzük nemzeti életterünket, értékeinket, identitásunkat.
